Természet

Körülölel a táj

s megtart, buzdít, befed.

Része vagyok- ó, most eszmélek-

a hatalmas természetnek.

A szilfák szikárrá nyúltak,

koronájuk öleli az eget.

A virágok is halkan nyíltak,

de élénkek, akár a lehelet.

Selymes a fű s minden része

egyéniség, mint az emberek,

sűrűjében sátrat ver

a cirpelő  tücsöksereg.

Most ősz van. Halk üzenet száll

az ífjú nyár után

bár őszülök, haladok tovább

az élet vonatán.

Utamon hűs, árnyas emlékek

kísérnek szemeim előtt

 peregve egymásután,

majd beérek a jegesszavú télbe

álmaim gyorsvonatán.

Avatás

ma is véget ért egy nap

s a mával egy új

szerelem hantja támadt

csak táncolok őszi hegyeken

míg alant a hantok halkan

sóhajtanak- ma még kezdődhet

egy újabb szerelem

a halálban is királyt avatnak

Tűnődés

Még nem ronthattam 

el annyira hogy ne

kaphatnék újabb esélyt

a holnap még nem nyitott

s a tegnap kapuját betették.

Ma. Most. Itt vagyok. Tépelődöm.

Irányt váltani sem lehet...

Csak vagyok.

Csak élek.

Csak lélegzem.

?

Gyertyák fényében látjuk a világot
ma minden láng emlékezet
és minden csonk emlékeztet
hogy egyszer véget ér földi életünk.

Akkor majd értünk kondul a harang
emlékünkre gyertyát gyújtanak
az itt-maradottak. S mi? Mitévők legyünk?
Egy emlékfoszlány... csupán ennyit ért az életünk?