2016. szeptember 10., szombat

Az erdei lak



Az erdei lak


A nap búcsúzni készült. Sugarai visszatükröződtek a bárányfelhők mögül, megannyi eleven üzenet. A fiatal lány mostanában többször ült le a dombtetőn, hogy gyönyörködjék a naplementében. Egyedül sétált ki a fűzfák szegélyezte úton, a tücskök cirpelését hallgatva, gondolataiba mélyedt. Kontyba fogott szőke haján pajkos sugarak kergetőztek. Tekintetével a tájat simogatta.Ismerte a kis tisztásra vezető ösvény minden kanyarulatát, a lábnyomai alatt elsimuló fűszálakat, a magasba nyúló fenyőket. Akár nevükön is szólíthatta volna őket, oly régóta ismerte. Kislánykorában maga is ültetett itt csemetéket, amelyek mára már karácsonyfa magasságúra nőttek. Csak sétált önfeledten, míg gondolatai száguldozva váltották egymást a fejében.
Nemsokára utazik. Maga mögött hagy mindent. Új helyek, új arcok, új szokások.
Szélsodorta falevél egy ismeretlen erdőben. Az ösztöndíj, a főiskola idegen környezetben - minden oly kézzelfogható volt számára és mégis - akár a köd. Mindennel leszámol, mindent itt kell hagynia. Életének jelentős eseményei összekapaszkodva bukkantak elő gondolataiban.
Vajon az emlékekkel le kell számolnia, el kell temetnie őket is legalább egy időre, amíg megszokja új környezetét? Merthogy ez szinte elviselhetetlen. Ezernyi emlék, megannyi hajszálgyökér visszafogná, tartóztatná. Maga a föld- a szülőföld, mintha nem engedné...

Búcsúzni jött. Búcsúzni a tájtól, az ösvénytől, a fenyvestől. És főként, búcsúzni a kis erdei háztól, ahol gyermekkorának annyi kellemes percét töltötte, és amelyet szülei most, hogy elköltöznek, áruba bocsátottak. A kulcs megcsörrent a zsebében, amint közeledett. Ismerős látvány tárult szemei elé. A kis erdei útra ért, amely a házhoz kalauzolta. Fehér törzsű nyírfák között haladt, a távolban sziklabércek fénylettek. A csemelyként tovakúszó forrásvíz megtorpant lábai előtt, majd folytatta útját.
- Itt kezdődik a meseország, az én meseországom - gondolta, és nemvárt érzések kerítették hatalmukba. A kis kanyarodó után megérkezett. A ház belesimult az erdei tájba. Nyírfakerítése rései között málnabokor kandikált ki, friss gyümölcsét kínálva. A fagyökerek által készített néhány lépcsőfokon a tornáncajtóig jutott.
Fellélegzett, tekintete végigsimított a tájon. A távoli pásztortanyán kutyák csaholtak, juhnyáj kolompolt békésen. Ismerősen kattant a kulcs a zárban, és már bent is volt a szobába meg a padlásszobába vezető lépcsős előtérben. Végigsétált, miközben kezével megsimította a szoba berendezését, s szinte leperegni látta az itt töltött éveket, elevenen az eseményeket, amelyek- bár nem tudatosan, de befolyásolták életét.
A beton keverése az alap öntéséhez, majd a kéményben felejtett borosüveg, amiért a mester szétszedte a kéményt, a sok mókás est a tábortűznél, a szomorkás vagy vidáman csendülő népdalok, az öreg csángóasszony messzecsengő éneke, ahogyan szívból dalolta: „Én Istenem adjál szállást,
Már meguntam a járkálást,
A járkálást, a bujdosást,
Az idegen földön lakást.”
A meghatódásig elérzékenyült. Neki is bujdosnia kell. Nem katonák űzik, talán nem is a sors, hisz esélyt adott dönteni. Menni, vagy maradni - összehasonlítani hátrányokat és előnyöket. Mérlegelni, majd dönteni. A döntés szabadsága - a sanyarú évek után, amikor apját kihallgatásokra idézte be a milícia, hogy miért jön a külföldi rokon, meddig marad, hová mennek, mit beszélnek, mit gondolnak. Telefonlehallgatások. Lelki terror. Szabadon dönteni nem lehet, csak a párt programját követni. Tilos templomba menni, az ünnepi műsor már elő van készítve - „Megéneklünk, kedves ország”, harsonával, kürttel, dobbal, nádi hegedűvel...
Elég volt.
Nagymamája jutott az eszébe. Olvasott, értelmes asszony, gyermekkori mesemondója. Két világháború, nyolc gyerek, rengeteg munka volt az osztályrésze. Ez a földterület itt, a sajátjuk volt, mindennapi kenyerük bölcsője. Elvették tőlük. Az állam, a kollektíva. Ők mégsem mentek el. Vérző szívvel, de maradtak. Ilyen erős a gyökér? Itt tartotta őket. A nagymama sokat mesélt. Megható egyszerűséggel, tisztasággal. Úgy itta szavait, mint szomjas kiscsibe az esővizet. Az ő tanítása jutott eszébe:
-Tudod kisunokám, szeretem ezt a helyet. Itt éltek a szüleim, a nagyszüleim, itt van az ő szüleik hantja is. És a föld érez. A földnek lelke van. Minden fűszál, kis virág, madár, állat érző lény, még a leghidegebb kődarabnak is van lelke! Ezt ne feledd! Ha rájuk figyelsz, megértheted őket. De nagyon kell tudnod figyelni, hallgatni, érezni, amit üzennek’.
Igen, talán igaza volt a nagymamának. Az is lehet, hogy tudott beszélni a növényekkel, kövekkel. De hiszen neki is meg kell próbálnia! Szinte kényszerítő volt az érzés, hogy éppen most. Mintha még valaki vagy valami nagyon szerette volna ezt.
- Hely szelleme, köszönöm, hogy őrizted és őrized e helyet, őseim bölcsőjét! - búcsúzott gondolatban.
Nem kellett várakoznia. Érezte a hely szellemének jelenlétét. A gyökerek szorítása finoman oldódott, simogatássá enyhült. Megbizonyosodott, hogy ide tartozik és bármikor visszatérhet.
A lány révetegen búcsúzott. Nem volt szükség szavakra, a gondolatok, érzések érthető üzenetté formálódtak. Nehéz volt elszakadni a helytől és mégis könnyű. Pitvar, málnabokrok, erdei út a nyírfákkal- minden egy gondolatfelhővé alakult a visszaúton Megállt, visszafordult egy utolsó búcsúpillantásra. Némán, fogadalmak nélkül.
Az út a szülei házáig pillanatnak tűnt. Ember és környezete eggyé olvadt újra. A döntés, ami mindent és mindenkit befolyásol. Pontosan tudta, mit kell tennie.
Az égbolton a csillagok mirriádja között sejtelmesen felcsillant az újhold.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése