VERSEK 2.

 

Avatás

ma is véget ért egy nap

s a mával egy új

szerelem hantja támadt

csak táncolok őszi hegyeken

míg alant a hantok halkan

sóhajtanak- ma még kezdődhet

egy újabb szerelem

a halálban is királyt avatnak

Volt időnk

Volt időnk elfeledni

az összetett múlt

összetett igéit

mellyel naponta

fogadtak

az édenben.

Ádám és Éva

nyomdokai nélkül

értelmetlen életünk

élemedett eposz

forgolódás

üresjárat.

Van időnk emlékezni

az élet értelmére

melyet csírájában

hord minden lélek

hallgasd hát

halk hangját.

Természet

Körülölel a táj

s megtart, buzdít, befed.

Része vagyok- ó, most eszmélek-

a hatalmas természetnek.

A szilfák szikárrá nyúltak,

koronájuk öleli az eget.

A virágok is halkan nyíltak,

de élénkek, akár a lehelet.

Selymes a fű s minden része

egyéniség, mint az emberek,

sűrűjében sátrat ver

a cirpelő  tücsöksereg.

Most ősz van. Halk üzenet száll

az ífjú nyár után

bár őszülök, haladok tovább

az élet vonatán.

Utamon hűs, árnyas emlékek

kísérnek szemeim előtt

 peregve egymásután,

majd beérek a jegesszavú télbe

álmaim gyorsvonatán.

Tanulunk...

Tanulunk egyre ügetni

bár erőnkből bandukolni sem futja.

megtervezni irányt és célt

az időnkből nem jut jelen.

Pedig jelen a múlt, a ma,

jövődet is sejthetnéd ha

álmaidhoz mérni vágysz magad.

Golgota

Vállalni kell a sorsot

mit példaként éltél elénk-

kínt, fájdalmat, szenvedést

és gúnyos nevetést-

egyszer mind vállaljuk

önnön keresztünket

mely alatt görnyedve élünk,

remélve szebb reményt.

Az áldozat mértéke

Mesél a ma, holnapról jövendöl,

mesél a múlt, a tegnap volt jövő,

de megmarad a pillanat

melyben legyőztem magam

hogy várat építsek kunyhó helyén

megélni a jelent, hogy épüljön

reménykedve a jövendő.

Pedig féltem. Kétségek és érvek

falkája rám szakadt, dühös

ebek űztek föl a háztetőre.

Ők őrködtek fölöttem,

én éhesen vacogtam.

Győztes hittel mégis elkergettem

s a vár falait rakni nekifogtam.

Segített Manole s Kőműves Kelemen

kik tudták mértékét az áldozatnak

mit céljáért megadni kénytelen

ki nem lesz híve a kárhozatnak.

Dúdol a ma, a tegnapról szól dala,

mesél a tegnap, valóra vált álom

életre kelt egy ősi gyökér sarja-

a többit magam is kitalálom.

Művészek

Mikor elpihen a perc

és csillapul a gondolat

a tegnapok tükörében

viszontláthatom magam.

Fehér árnynyom sötét földön,

fekete út szít vöröslő álmokat.

Vágyam játszi madárcsapat,

szállna látni messzi távokat.

Neked hagytam mindenem,

koldus vagyok ismét- vissza

tőled semmit sem kérhetek

mert szégyen volna és

illemtelen - jellemtelen

alakok garmadával

találkozom nap mint nap,

mi mégis elvárjuk egymástól

az őszinte jajt. Lesz még

folytatása dolgainknak

ha mi magunk újat alkotva

meghalunk önmagunknak.

Az álarc mögött

Fontos dolgaimat odázom,

apró műtettekre váltva

egy egészet, egy összhangot.

Csak magam vagyok,hisz látod-

álarcod mögött

vágyom látni arcod, az igazit.

(lám, szemeidből hűs patak folyik)

Fodrozó vize lelked rezdülése,

az ős-tudat hogy sorsod beteljesítsd

mécsesként pislákol benned,

vasfélelem húrja hogy mégsem

sikerül, nincs társad a bajban-

magad vagy egyedül.

(ilyenkor istent becsméreled kegyetlenül)

Álarcod fehérre meszel,

nemesnek, kimértnek,

rangos perszónának

lássanak az emberek,

míg magad is vágyod

látni végre igazi éned.

(vedd le hát álszemüveged)

Sebek

A sebek, melyeket

rajtam lesben ejtettetek

végtelenül fájnak. Várom

hogy jóvátegyétek.

A sebek, melyeket

rajtam önzőn ejtettetek

végtelenül fájnak. Várom

hogy kiengeszteljetek.

           

A sebek, melyeket

rajtam szemtől-szemben

ejtettetek- vérzenek.

Cseppekben hullatom életem.

A sebek, melyeket

rajtam régen ejtettetek

fertőzőek s a heg most már

gyógyíthatatlan nekem és neked...

Sebeimen át jobban látlak téged,

tőled várom a gyógyulást.

Mert hozzám irgalmas voltál,

elengedek minden tartozást.

Őszi impresszió

Ritkul a fákon

a fakó levél,

alant a szőnyeg

szárközépig ér.

Suhog, zizeg

reccsen a színes

avar minden

lépés után

a lábam alatt.

Alszik a fűszál,

új tavaszra vár,

s halkan énekel

egy kismadár.

Sivatagi virágok

tengernyi homokot

hord arcunkba a szél

oázishoz jutni

van-e még remény

vagy nyomtalan

szakad ránk

a pusztulás

csak te leszel

egymagad

nem segít

senki más-

megérint

a gondolat

hadd mossam le

arcodat hűs

vízzel enyhítsem

szomjadat

friss remény

gyertyaláng

szíveinkben nyíló

sivatagi kristályvirág

Karácsonyest

Szól a harang hívogatón,

hangja száll a messzeségbe-

karácsonyi hálaadásra

gyülekezzen minden lélek.

A Megváltó született meg,

ki élt és halt értem s érted-

isteni nagy csodajelre

gyönge szemünk nyíljon most fel.

Ajkunk zengjen dicsőséget

a szeretet Istenének-

egek és föld nagy urának,

irgalmasság Mesterének.

Szól a harang hívogatón,

hangja száll a messzeségbe-

karácsonyi hálaadáskor

lélekben mind hajoljunk meg.

Remény

Valahogy kitelelünk

majd újjászületünk ismét,

akár tavasszal az akác.

Kínoz a tél, gyötör honvágy-

kell, hogy te is tavaszra vágyj;

hó-szíveknek tiszta színét

kölcsönvette a napsugár.

Istenarc

Egy istenarcot véltem fölfedezni benned,

de nem fogadott más, mint álarc s félelem.

A szférák zenéje lágyan fülembe csengett-

tudod, gyászba borult a történelem.

Sírva sír és keserű gyötrelmeit féli,

akárcsak egykor vajúdó szülőanyánk.

Fekete ruhába öltözött félelmek

gyászszínű, fekete, fekete ruhák.

Egy istenarcot véltem fölfedezni benned,

szeretet-sugárzó, ragyogó fényforrást...

Te az élet vizét fagyasztod be előttem-

kínos aggodalmad merő álarc és gyász.

Mint tengeri kagyló, mely rejt egy igazgyöngyöt,

s vakon őrzi, bár nem ismerheti színét,

vágyaid nyomában haladsz a rögös földön

míg fölfedezed kincseid értékét.

Vegyél a tenyeredbe...

Vegyél a tenyeredbe Uram

s ringass, dédelgess engem

biztosabb helyet mást nem leltem

ó altass, ó pihentess

 tenyereden.

Megfáradt vándor, ki bejárta

a lét mélyét és ormát

s míg nem hallotta hangod,

keserűn keresett

új s újabb rabláncot.

Fölemeltél, mert a kitaposott

sárban, porban erőtelen

testem- lelkem ellankadott

s csak nézte, bár láthatta volna

fényesen fénylő csillagod..

-Vándor, merre visz utad?

Jer hozzám, én enyhülést adok-

fölfedted előttem rejtett titkodat ,

most már bizton tudom: tied vagyok

és te a Teremtőm vagy!

Párbeszéd

Vak világtalanság

sűrűsödik köddé körém

mégis utat keresnék hozzád,

a hídépítéshez szükségem volna rád

hogy tartsd az egyik pillért.

Beszélünk egymással,

úgymond kommunikálunk

míg önmagunk érdeke a cél

gömbec gondjaink közepén

nem érdekel, mit gondol társunk.

Érszűkületes jótetteink

kezelésre szorulnak,

színes pillangókat eregetsz felém,

magam szürkét, kéket, fehér- feketét,

önmagunknak maradunk- monológként.

Betegség

Én jól vagyok köszönöm

csak ne sajnáljon senki-

se idegen, se rokon, se család.

Csalárdul csalva önmagam

mételyezett szlogenek sokasága

rám rian s nem is tudom

most várjak vagy igazán

átadjam magam a vakvéletlen

akaratának mert ugye

mégsincs véletlen, csak gondviselés

és az nem vak.

Köszönöm, megvagyok.

Valahogy tengetem

s bár sokat kibírtam-

néha letenném e terhet.

De- még meddig álltatom magam-

hisz féltés ide- oda, az

emberek szeretete kell(ene),

a részvét hideg és roppant ésszerű

meggondolásból fakad.

Szóval, köszönöm kérdését,

de nem vagyok jól-

pillanatnyilag.

Bizonytalanság

Mondd, melyik út visz a völgybe

s melyik a csúcsra - kérdi a vak

a visszhangra bízón figyel

hogy valaki majd bátorítja.

Fehér, sűrű ködben élünk

vakként tapintjuk a gátakat,

hogyant és mikéntet nekünk

legtöbbször egy másik vak mutat.

Mondd, melyik út visz a csúcsra

s melyik a völgybe - kérdi a vak

majd sorsát istenére bízza

és elindul, nem vár válaszra.

Kontempláció

Virrasztani vágyom

a múlt hantja felett

mely eltemettetett,

sírján gyertyát gyújtok.

Múlt és eljövendő

számadásra késztet,

várok új esélyre,

tökéletesebbre.

Az ittlét nem eszményi,

újabb harcra késztet

a tét jelentősebb

s hozzá magam vagyok.

Lényeg

Fehér feszes

álruhát öltött

magára a

báva gondolat

és mit eddig

folyvást sulykolt

s elhitetett

másokkal- csak

a szóvirágos

konccal maradt

most talán magára

eszmél hiszen

a holtak hantján is

virág terem

töméntelen

csak le ne szakítsam

mert nem illik

és bűn a gyász

vagy áldozat

vagy öröm-még

nem döntöttük el…

Elválás

Sötét falak között némán

haladok,csend dereng utamon-

gondolataim érti már

és részvétet kíván a hold.

Elmennek, kiket szeretek,

s, bár nem vagyok hitehagyott

mégis fáj az űr szívemen

mit távozásuk hagyott.

Falak fölé nézek csendben,

az égbolt oly sok csillagtól

ragyog, most közülük egy le-

hullott: Isten veled, barátom!

Menthetetlenül

naponta rohanó kövekként

gördülnek körülöttem emberek

a cél felé sebességük hajszolva

pedig az akceleráció törvénye szerint

menthetetlenül belezúgnak

önsebesség-szabályozójuk

egy ideje nem működik

valami elromlott menthetetlenül

megújhodás

a szívekből eltávolítják a félszet

mely szögesdrótként beléjük fúródott

segítség kellene cipelni a keresztet

minden csontom sajog

valahol esküvőre készülődnek

vidám arcokat látok

hófehér leplen élettelen testem pihen

a lélek messzire távozott

Vezess

Kiüresítem önmagam előtted

s nem tartom meg mind a kincseket,

a mag, mit lelkembe oltott kezed

tőled való, te vagy Istenem.

Ha zord vihar van, fejem felett

tornyosulnak vaskos fellegek,

döntöttem,  utamon veled megyek,

rád bízom a sorsom, te vagy Istenem.

Légy jó hozzám

Energiapályákon tévelygek,

keresve a Hangot, az igazit,

szavak tömkelege cseng fülembe

vakon és némán kóborlok itt.

Az úton, amely Feléd vezet,

égi fények elkísérnek,

de mit nekem kell megtennem,

olyan nehéz, ó Istenem.

Szemlélhetem arcod mását,

mennyei fény sziporkáját.

Sötét e hely. Lassú fohász

Neked dalol: jövök Hozzád.

Jelmezbál

Valami hiányzik

az életünkből-

egy akkord, egy dallam,

egy tánc…

Talán egy mozdulat

hogy láthassuk magunk

a videokamera

játékán…

Nem színház az élet

s nem igazi élet

a színházasdi -csupán

jelmezbál…

Lelkek tele

felnövekszünk

bár a határ

lét és nemlét

között egyre

közelebb vár

itt hagyunk

mindent immár

nem visszük

csak didergő

önmagunk-

a szeretet oltárán

majd fölenged

dermedt fagyunk

Ahogy lehet

Le akartam tenni a lantot,

de látom, a húr még éles

nyomot hagy kezeimen

amikor hozzáérek.

Így viselem a nyomokat

nem figyelve a bérre-

a pásztor ha bárányokat itat

nem ügyel a birkák színére.

Lehet hogy jobb volna másként,

talán ha éltem nem lenne véges-

de számolva a számadással,

ahogy lehet, emberként élek.

árnyék és fény

vállalom magam

így ahogy vagyok

hisz ezt kéri tőlem

a teremtés törvénye

és tudom

ha fényes arcod

felém ragyog

benne önmagam

látom viszont-

árnyékképei

vagyunk egymásnak

két különböző lény

s mégis egy egész

animus

anima

a mindenségben

egység

Fényes győzelmet !

(dadaista vers)

Halomra dőlt tetemek között

nem különbözik ló és lovas

fejetlenül, lélek nélkül

tetem tetemen örök álmát alussza.

Mily rövid az élet

s ha csupán az a cél

harcolni a szabadságért-

a cél nem szentesíti az eszközt

ha ölni vagy kénytelen

megölöd, lelövöd, gyilkolod

testvéredet.

Miféle szabadság ez, a gyilkosoké?

Ki fizet érte részvétet?

Na, ne tettessük magunkat-

a hősök nem így születnek!

Szerencsétlen árva gyermekek

apát, anyát elveszítenek

csak dúl a tűz, a gyász szíveikben...

Vörösre festett történelem

véres lobogó alatt béna, beteg

emberek- ez hát a híres győzelem?

Megölve fekszik az apám és anyám,

én még nem, de imám égbe kiált,

a katonák kérése fülembe zeng-

győzelmet és zsákmányt ordítva követelnek

és a gyilkolásban isteni védelmet...

Nem értem ezt a világot

mely kincset kincsre halmoz-

rozsdás tűzhelyek

a fény, a dicsőség fele

egy fáradt lélek közeleg...

Miért

Eszünk.

Zabálunk

múltat

jövőt

s jelent.

Iszunk.

Kóstolunk

zagyva

mámort,

élvezetet.

Hol van

a híd mely

túljuttat

érzékek

dzsungelén?

A cél

elkísér.

Leszek,

vagyok,

élek.

Pohár

-Betelt a pohár!-

szólott a bölcs

míg lét s nemlét

értelmén töprengett.

-Tele a pohár-

idd ki komám,

a mindenét,

ha üres, töltök még!

Poharam megtelt,

bár volna hely,

rezdül, remeg

benne a folyadék

‘reng a föld

és reng az ég

útra hívó

messzeség’...

Várok türelmes magamra,

nyugodt lesz poharam

és ki nem loccsan,

bárhogy töltse sorsom-

ó, nehéz napjaimon

erről álmodom.

Önkörök tehetetlensége

Nem tudom, még mit tehetnék érted,

te kérsz és kérsz rendületlen,

látom magam a panasz mezsgyéjén

s gyötör a meg nem tett lépés

feléd.

A gömbök helyén körök maradtak

néhány vonás arcod gyanánt,

emlékeim régen megfakultak

egy gondolat mégis hozzád

kiált.

Nem tudom, még mit tehetnék érted,

te kérsz és kérsz rendületlen

a közeledben sírni szeretnék

hiszen te megtettél mindent

értem.

Momentino

Álmaimban túllépek magamon

és lelkem szabadon szárnyal,

a végtelen partjaira juthatok

versenyre kelve az óceánnal.

Elmúlik minden, mi mulandó,

a test, a vér is elenyész,

és az örök, mit nem érthet halandó

lelkünkben új s új erőre kél.

Fáj az elmúlás, a lét könnycsepp

csupán a végtelen tengerén,

tükörében felsejlik az ismeretlen,

kitágul a mérhetetlenség.

Parádé

Ezüstös ragyogás, miriádnyi fény

beborít, átölel s egy könnycsepp mesél.

Bénítva múltat, megérint a tegnap,

jelent érlelőn a holnap elé szalad,

tükörében fölcsillan minden tett s gondolat

amely mienk volt egykor, de most,hogy

már elkövettük, új idők felé halad rendületlenül.

Az áramló forgatag magával ragad

s fölsejlik egy könnycsepp kusza álmaimban.

A döntés szabadsága

szabályok tömkelegében

komolykodó magam

látom fátyolosan

nem tettem meg bár

megtehettem volna

mert volt rá ok és okozat

Ő hagyta hogy meg-

vívjam harcomat

nem unszolt csak hívott

és engedett mert szeretett

Életút

Szakadék szélén állottam

kezem menedéket nem talált

hozzád kiáltott a lelkem

s te most is meghallgattál.

Fényes mezőkön haladtam,

utam mentén csak gyász és por-

temetőkben ősök csontjain tapostam

amíg egy angyal megálljt kiáltott.

Szomjas lelkem fényre vágyik

nem elég a mámor, kijózanít

s én egyre várom a forrást,

a hitet, a fényt, az igazit.

Látva láttalak, Tamásként hiszem

hogy Te magad vagy a jó,

egyre hívod elcsigázott gyermekeidet

nincs senki hozzád hasonló.

Míg e földi félhomályban

tengetem gyarló életem

Te légy a mécses, légy kulcs a zárban,

Te legyél a mindenem.

Döntőbíró

Ha az lennél, már régen

sötét kín és gyász temet,

félelem,hogy nem merek

tenni többé lépéseket.

Személy vagy, szólok hozzád,

feléd bízón közelgek.

Felém fordítod orcád,

megértesz s én is értelek.

Te művész vagy, teremtő

műved e kerek világ,

nap és csillag,ember,erő...

Műved vagyok, vigyázz reám.

Atya vagy s én gyermeked,

hűtlen, tékozló, Hozzád

mégis bátor és nyílt, mert

érzem szereteted, Atyám.

Mindent kérek. Mindent adsz.

Mindennapi kenyeremhez

minden napon áldásodat.       

                                                             

           

Reflexió

Meg szeretném váltani a világot

de tudom,csak magammal kezdhetem,

bejárhatom mind a hat világot,

változni kérlek segíts most nekem.

Bármerre fordulok, látva-látom

bánat, gond és tövis töméntelen,

embertömeg cipel fáradt háton

fekete, nehéz, fájó kereszteket.

Hogy általam szebb legyen a holnap

-fáj, ha sajgó seben nem enyhíthetek-

hogy rá flastromként  friss reményt szórjak,

Teremtőm kérlek segíts majd nekem.

Tollharc

Az élet egy zeneszám,

betartva lépést és szabályt

megszülhetnénk a harmóniát.

Dallamára szín és szöveg szabad,

lazán hangolódj rá, halld-

ez a te melódiád!

Az élet egy költemény,

lesz-e idő hogy a remény

benne izzón égjen tovább?

A sorok közt keresve sok talányt,

betartva ezernyi szabályt

lekésed a szabadság vonatát.

Az élet festmények sora,

sorjázó szín s harmónia,

de valami megbontja a hatást-

festmény vagy falragasz, agyagbáb,

készülődés, kiállítás...

Elveszítettél nyerget és kantárt.

           

Az élet egy rövid fohász,

lelked hozzá frissen hárfáz

fájdalmas-édes melódiát.

Zsoltárod hangja messzire száll:

-Pirkadatnak friss hajnalán

visszavágyom Tehozzád.

Revízió

Széttört tükörben látjuk magunk

és nem elnéző velünk az idő,

forgatagán csak kis pille vagyunk,

folyton forgásban lévők.

Visszatekintek a tovatűnt múltra

s felsejlik bennem sok-sok érzelem,

mi mindent, ó, most érett fejjel

másképp tennék, Istenem!

A véletlen kiküszöbölésével

gondviseléssé egyszerűsödik a jelen,

nem szerencse, nem siker többé-

tenyereden tartasz, Istenem.

Valamit tennem kell ma mégis,

úgy érzem, adósod vagyok,

a szeretet oltárára vinném

a sokszoros adóssághalmot.

A léten túl nem torzít a tükör,

ámulva láthatom igaz magam-

a forgásban centrum vagyok, boldog,

hogy egyedül Őt választottam.

Naponta

Naponta meghalok magamnak

miként termőföld csírája a lét

hogy megszülje, fölnevelje

a remény szép gyermekét.

Naponta újrakezdek mindent

az élet és halál páholyában én,

csak nézem magam s visszatekintve

szelíd mosolyt küldenék- felém.

Magvetők

Tetteink mércéi önmagunknak

bármit is hoz a ma, a holnap,

újra s újra megmérettetünk,

valahányszor magot vetünk.

Magot vetünk, öntözgetjük,

szárba szökken új reményünk.

Beérik a forró nyárra,

bő termés lesz aratásra.

Az új termést, tiszta búzát,

elhozzuk most Urunk, hozzád.

Add áldásod termésünkre,

mindennapi kenyerünkre.

Úgy várlak

Hétköznapok forgatagában

táncolom át az életem,

sokszor sárba tapos lábam,

keresem egyre a helyem.

Már tudom, ahol te vagy,

csak ott lehetek szabad-

úgy várlak, úgy vártalak!

Halk hangon kérdezem a mától

mit hozhat a holnap nekem,

azt feleli, elringat vánkosod,

csak hajtsd álomra fejed.

Te ismered gondolatom,

jelenlétedről álmodom-

hol vagy, jöjj, szeress nagyon!

Hétköznapok forgatagában

életem homokként pereg,

ha átlátnék a holnapból

a mába, meglelném helyem.

Ahol összeér két lélek,

s egymásnak hűséget fogad-

ott várlak, várni foglak!

Évszak

A fákról lehullott

 az utolsó levél

oly kopár,oly puszta

hó nélkül a tél.

Fázósan keresem

puha hópaplanom,

mely patakká olvadhat

zsendülő tavaszon.

Hadd legyen a fákon

újra karcsú levél,

s rövid életemnek

lágy lombja a remény.

Csigaház

Nagy vihar volt

kint zöldül a táj

a mennybolt

kiadta haragját

s most otthonában

húzza meg magát.

Csigaházakban

életek zajlanak

átélve létük vad viharát

vajon tágas-e fényes-e?

Szűkös e hely

mégis oltalom

a nagyvilág zajától

te lelkem legyél

tágas hazám!

Koldusgyerek

Metropolis. Utcalámpák,

reklámfények vakítják a szemet,

a kirakatok bősége tövén

egy koldus kéreget.

Elnézem őt, amint beszél-

gépies, betanult szöveg,

„nem lehet belőled utca rongya”

jut eszembe a slágerszöveg.

Gyermek még, de ahogyan néz...

-Néni, nincs ötszáz leje?

Kenyérre lesz - ezt ezt ajka mondja,

ó, nem tudom, mit szól a szeme.

A lelke elé sötét fátylat húzott

-szaggatott kapcadarab-

a kérdésre, hol van a családja-

csak vállat von egyhangúlag.

Anyja, apja koldulni küldi

s nem jár iskolába a gyerek

megtanulta a kezét nyújtani,

s hogy adnak-e, egyre megy.

Reklámok fényében látom

sápadt arcát, fakó kezét,

a kirakatok oly csábítóak,

a koldusnak jut- e maradék?

Zárkába zárt képzelet

Gondolatok zárkájába zárva

fogoly az ámokfutó képzelet,

azt hihetném, halott a gondolat

míg önkörébe zárva tévelyeg.

Kinyithatja börtönét már holnap

a vasreteszt könnyedén leveri ő,

meséld el neki, hogy már a  tegnap

szabadon keringett a repülő.

Lehet, hogy újra börtönbe zárnak,

de mégis megérte a percnyi csend,

a szabadság szelének dalára

ismered a táncot, hát lépned kell.

Szavak

Szavak jönnek a számra

melyeket leírni nem lehet

a szavak bátorítnak

a szavak ijesztenek,

a szavak átölelnek

a szavak eltaszítnak,

a szavak gúzsba kötnek

vagy általuk leszek szabad.

Érezd mekkora felelősség

mennyit ér a kiszólt gondolat

a szó fölvállal téged, a szó megtagad.

Prioritás

Az élet acélvésőjére

volt szükség a

feltámadáshoz.

A fölhevített vas

tanított meg ár

és érték sorrendjére.

A napbanéző

Miriádnyi fénysugár

törik meg arcomon-

bár nézhetem világát,

követni nem tudom.

Örök mozgás az élet,

állandó változás-

ó, merev balítélet,

múlásod megváltás!

Szakképzetlen...

Világegyetemnyi boldogság vesz körül

s én nem látom, csak a parányi rosszat-

a tükröm torzít- rossz képbeállítás.

A látásommal van baj...

Nem látom értelmét viselt dolgaimnak

s hogy a tűrésfok mértéke mekkora legyen-

mindig más és mindig megfelelő-

nincs meg a képesítésem...

Sámántánc

Égbolt horizontján vad villám cikázik,

ló és lovasa most zivatarban ázik.

Szökken üldözött vad elébe a térnek,

feszülnek az íjak, nyílzáport ígérnek.

Sátra előtt kuporog a sámán,

előtte esővert tüzének parazsán

fűszerek, kövek, elmormolt imádság

engesztelő füstje a messzeségbe száll.

Zuhog a zápor, csak üldögél a sámán,

révült tekintete lám messzire jár már.

Szellemlovon vágtat, segítsen a társnak

teste mozdulatlan, maga rohanásban.

Perdül a  dobszó, éled már a sámán,

vergődő vad hördülését hallatván.

Szikrázik a dob, táncot jár a sámán,

szarvas szelleme száll illatos füst szárnyán.

Az ősz szerelmese

Magam vagyok, az ősz szerelmese lettem,

a szívem halk harmóniák tűzhelye.

Az úton, melyen századok óta jöttem,

ősszel virult ki a termő venyige.

Sokat siratott magam rátalált végre

élete új céljára s értelmére

kába álmából hosszasan eszmélve- de

tudva, nem mindig felhőtlen az ég sem.

A lelkem csordultig telve e látvánnyal,

oly tisztán látom az őszt magam mellett.

Változni kell. A változás örök-

önmagunkat adni üres szavak helyett.

Könyörgés

Megtettem mérföldnyi távokat,

de messze a cél, a határ,

hogy bevégezzem utamat

nincs elég elemózsiám.

Testem gyenge, fáradékony,

szemeimbe hull az út pora,

lehet, majd egykor mégis

eljutok álmaim honába.

Tűz a nap és perzsel a vágy

friss vízre szomjazom, fogytán

adagnyi energiám- ereimbe

ó, szent véred ömleszd át.

Feléd futok e földi úton,

minden ösvény hozzád vezet,

ó, tekintsed szenvedését

annak, ki sokat vétkezett.

Minden napom veled virrad,

hozzád szól esdeklő imám

ha térek végső nyugovóra,

légy nagyon irgalmas hozzám.

Virágok

Ha átmenthetném a tegnapot a mába

koszorúba fonnék halkszavú imákat.

Lilát, sárgát, pirosat, fehéret,

gyöngyházszínűt, feketét és kéket.

Gyötörtek álmomban fekete félelmek

s táncoltam ingó nádként pengeélen,

de levetem az ősi gyászruhát-

az örök halál örök pusztulás.

Nincs több remény hogy szebb lesz itt a holnap,

kétes jövőben a kétely is korhad...

Várom hogy e nyugtalan látomás

magamra hagy, végcélja távozás.

Tegnap levetettem régi öltözetem

mert ma fényes ünnep lesz, várnak reám

napszínű félelmek, pasztell-ruhák

s a réten rengeteg, rengeteg virág.

Zarándokút

Mekkán hallom a harangszót,

agysejtjeim messze idegenben

érzékelik a fülledt szélzúgást-

szélmalomharc dúl most a szívemben.

Zarándokúton emír és kabil,

koldus és királyfi. Egyetlen

éjszaka még, és kitörni kész

a mély, nyomasztó és fagyos csend.

Mekkán másnap hajnalon

még zúgott a harang s megfagyott

a hőség delén a Hit-

ó, melegítsétek fázó tagjait!

egyszer mi is távozunk

egyszer mi is távozunk

a végtelen kékség peremére

megpróbálunk új színt húzni

a kopott szivárvány egére

akár a gondolat

repülni túl a fellegeken-

felismerni rég nem hallott hangokat

felfedezni rég nem látott arcokat

Kánaán bő adományát

szívek tiszta dobbanását

fáklyák örök fényét

Halk hangok

Halk hangok danáján

tovaszáll a szivárvány

bajtársam, hű társam,

mondd, ki lesz ezután?

Nem bánom már

hogy egybegyűltek a hangok

s várják hogy beintsem

a szimfóniát itt vannak

egytől- egyig a szívemben,

ám az eső csurog és nem

engedi hogy karmesteri

pálcám használjam.

Halk hangok danáján

a lélek szól Tehozzád

s benned minden órán

hűséges társat talál.

Erre

A szeretet fénykörében

gyengéden szólít meg Isten

érzem, amint biztatón hív-

várok rád, kedves gyermekem.

Úton vagyok. Minduntalan

feléd húz- vonz sebzett lábam.

Nem hagyhatom, ó, vinnem kell,

hordozom a keresztfámat.

A tövis néha arcomba hull,

pergetek ólmos könnyeket

de az úton, mely hozzád vezet

most már biztosan megyek.

Így hát megyek, hozzád érek

aztán kis pihenőt kérek

és szabadon száll a lelkem -

sasmadár a kéklő bércen.

Ábránd

A fiú fürjekről álmodott

s nem látta célját az ébredésnek,

a látvány mély nyomot hagyott

szívében és értelmében.

A legény vidáman csatangolt

míg álma fürjeit kereste,

a férfi némán, mordan állt ott,

szemeit a látvány elkerülte.

Napra nap következett

nyárra ősz, kikelet a télre,

az agg kezében ott csivitelt

ífjúsága fürjecskéje.

-Ah, álmok, vágyak, földi óhajok,

célok, tervek, örök sóhajok...

Amire úgy vágytam egyszer

lám, most itt a tenyeremen-

fáj hogy a mozzanatot, a percet

kellőképp nem értékeltem.

Jelen

Az örök idő múlásával

napra nap következik,

bővül az örökkévalóság

s fogynak mindennapjaim.

Mind közelebb kerül a távol

s távolodik a közel,

a jelent a múlt tartja számon,

jövőmet sem ismerem.

Nem tudom, mi vár itt a földön,

de oldok köteléket

s minden akadályt, mi gúzsba köt-

vágyom bírni a messzeséget.

Álmodom most e szabadságot,

melynek részese leszek-

megértem, ámbátor sajnálom

ki láncot fest kéklő ég helyett.

Kopjafák

kopjafák őrzik

elmúlásnak szánt

arcunk tükörképét

csak állnak délcegen

sudáran akár

a fenyőfák és

karcsú jegenyék

őrzik nevünk

ki mit tett

meddig élt

fájdalmas

meredek

kaptatón

felszaladtunk

fiatalon

vidáman

s örömünk a

győzelem felett állt

még javában

de megérintett

a por szele

s lehulltunk

akár kasza alatt

karcsú virág

mely most a

hantokon virulva

hirdeti emlékünket

Kórlap

Neve, születési ideje,

magassága, mestersége,

vércsoportja, gyermekkori

betegségei- bejegyezve.

Vihetik, készen áll a műtétre!

Én most is rád gondolok

pedig tudod, annyira fáj

a holnaptól nem félek többé

de a ma még rám vár.

A mama ő otthon van és

tördeli két kezét majd

sír, könyörög, kér, zokog,

sóhaja az égbolton kopog.

Majd elszenderül, míg

könnyeit köténye fogja föl-

a fiát műtétre viszik,

vére csurog, a sebe lőtt.

Átkozott ki emberre lő

és ölni sem átall! De mégse!-

Ó, jaj, szemben a halállal

hol a megoldás, mit ér a panasz?

Az anya piheg észrevétlen,

álmában gyermeke mellett

ó, az élet pofonját helyette

hányszor, hányszor elszenvedte!

Emberek jönnek, emberek mennek,

mindig minden változik,

egyedül a szeretetnek

állandósága boldogít.

Félhomályban

Fordult egyet a földgömb

s mireánk árnyékot ejtett

meddig lesz hogy nem láthatom

fényben minden tettem

lehet, amit értékesnek véltem

csupán üszkös széndarab

a folyamatban, az elmúlásban

kergettem halandó bábokat.

Kéregető

Végre elszakadnak a láncok

melyek véresre horzsolták sebeim,

végre elapadnak a szitkok

melyek vérezni hagyták lelkem.

Ó, ne! - nem ilyen jövőre számítok-

a világ nem látja az út porában kéregetőt...

Bársonyszékek magaslatáról

hányan koldulnak elismerést...

Nem koldus a koldus, csak kéregető

szeretetre vágyik, így kéreget ő.

Hóolvadás

csak zúdult áramlott a

hó a hegytetőkről

völgyek ölén leszaladt

s én alá temettem magam-

itt leszek most már olvadásig

lelkem hólepelre vágyik

itt talál idejekorán a

virághabos tavasz

Úgy énekelj

Úgy énekelj, kismadár,

hogy felsüssön a nap-

lassan sárgul a határ,

a fák őszbe hajlanak.

Úgy énekelj, kismadár,

hogy felsüssön a nap-

szívünkben a tavasz

új álmokat fakaszt.

A szabadság

Iga alatt görnyed a hátunk,

amíg föl nem ismerjük a súlyt,

úgy hisszük, egyenesen járunk

a vélt és valós ok porba sújt.

Görnyedezve cipeli terhét

öreg és fiatal egyaránt,

a sors most sem keresi kedvét

sem ma, sem holnap, sem azután.

Önporából születik újra

szabadság szárnyán a griffmadár

a madár szárnyait nem bírja,

sír a sas, üvölt az oroszlán.

Lelke ellen százszor vét a test,

vaktában gátolva önmagát

a szabadság sasszárnyakat fest,

de tehetetlen az oroszlán.

Kérés

Figyelve magam

a sötét félhomályban

láthatom kusza tetteim-

hogy előre vagy hátrafele

visz a lábam-

nem uralom a lépéseim.

Nem tudom mi a jó

s meddig elég, hol a

határ mely egybemossa észrevétlen

a jó és rossz mértékeit.

Nem tudom mihez

kezdenék nélküled…

Te sokszor hallgatsz,

de ha megtöröd a csöndet,

ó érzem, ó látom

nagy szereteted!

Te bölcs vagy. Én túl gyönge.

Te szeretsz. Én szenvedek magamtól.

Hadd legyen erőm a te erősséged

s fényed hadd világítson nekem.

                                               

 Veled, Uram

Veled, Uram, mert nélküled

nincs út, nincs fény, nincs ösvény,

mely célba vezet.

Veled, Uram, mert nélküled

nincs cél, nincs érték, nincs fény,

világíts nekem!

Veled, Uram, mert nélküled

az életem értelmét

sehol nem lelem.

Veled, Uram, mindig, lelkem

csak benned nyer értelmet-

érzem, nem hagysz el.

Ne sírj, lelkem

Szűkszavú, hallgatag

magam merengve

a messzeségből

vár a fényre, mely vezet

enyhítve földi terheket.

Önköréből kilépik a lélek,

hogy magához ölelje

a világmindenséget.

Ne sírj lelkem, ha nem

várnak tárt karokkal,

ha az ostort és szekercét

kézügyben tartva

nem kérnek az ölelésedből.